Miért született a De hát így is működik.?
Sokáig nem könyvet akartam írni.
Csak újra és újra észrevettem ugyanazokat a helyzeteket.
- Más munkahely.
- Más emberek.
- Más feladatok.
- Más vezetők.
A probléma mégis meglepően gyakran ugyanaz volt.
Valami nem működött jól.
Mindenki tudott róla.
Mindenki alkalmazkodott hozzá.
Valaki mindig kijavította, megkerülte, pótolta, utánajárt – vagy egyszerűen elvégezte más helyett.
És ezért a rendszer tovább működött.
Nem jól.
Csak eléggé ahhoz, hogy ne kelljen igazán hozzányúlni.
Ugyanaz a mondat, újra és újra
Dolgozóként láttam, milyen az, amikor a napi működés hibáit azok tartják össze, akik a feladatokat ténylegesen elvégzik.
Vezetőként megtapasztaltam, milyen könnyű úgy kezelni a tüneteket, hogy közben a probléma valódi oka érintetlen marad.
Rendszerépítő szemmel pedig egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy miért ismétlődnek ugyanazok a hibák akkor is, amikor látszólag mindenki szeretné, hogy jobb legyen.
- Új folyamat.
- Új szabály.
- Új táblázat.
- Új ember.
- Újabb megbeszélés.
Aztán néhány hét vagy hónap múlva sokszor minden visszatér a régi kerékvágásba.
És előbb-utóbb elhangzik valamelyik változata ugyanannak a mondatnak:
„De hát így is működik.”
Ez a mondat lett a könyv címe.
Mert számomra pontosan összefoglal egy nagyon gyakori szervezeti állapotot:
amikor valami nem működik jól, de még mindig működik annyira, hogy ne legyen elég sürgető megváltoztatni.
Amikor a jó ember tartja életben a rossz rendszert
Különösen azok a helyzetek kezdtek foglalkoztatni, amelyekben a működés azért nem omlik össze, mert vannak emberek, akik folyamatosan kompenzálják a hiányosságait.
- Emlékeznek arra, amit a rendszer nem rögzít.
- Utánajárnak annak, amit senki nem követ.
- Kijavítják azt, amit korábban már el lehetett volna kerülni.
- Szólnak annak, akinek valójában másnak kellett volna szólnia.
- Észreveszik azt, ami két folyamat között elveszett.
- És megoldanak olyan problémákat, amelyeknek jó működés mellett létre sem kellett volna jönniük.
Kívülről mindebből gyakran csak ennyi látszik:
a munka elkészült.
Pedig ez még nem jelenti azt, hogy a működés jó.
Sőt.
Néha éppen a legjobb, legmegbízhatóbb emberek teszik láthatatlanná egy rosszul felépített rendszer valódi költségét.
Mert újra és újra megmentik.
A feladat elkészül.
A határidő teljesül.
Az ügyfél nem feltétlenül érzékeli a hibát.
A szervezet pedig azt látja:
működik.
Csakhogy közben valaki idővel, figyelemmel, energiával és sokszor saját teherbírásával fizet azért, hogy működjön.
Nem egyetlen munkahely története
Ezért ez a könyv nem egyetlen cégről szól.
Nem egyetlen vezetőről.
Nem egy rossz döntésről.
És nem arról, hogy valahol valaki mindent rosszul csinált.
Sok különböző helyzetből egy sokkal érdekesebb kérdés rajzolódott ki:
Miért tud egy gyengébb működés éveken keresztül fennmaradni?
Miért válik természetessé az, aminek eredetileg csak átmeneti megoldásnak kellett volna lennie?
Miért tanulnak meg emberek együtt élni ugyanazzal a problémával?
Miért maradnak meg olyan folyamatok, amelyekről szinte mindenki tudja, hogy lehetne jobban csinálni?
És miért olyan nehéz valódi változást létrehozni még akkor is, amikor már mindenki látja, hogy szükség lenne rá?
A válasz ritkán egyetlen emberben vagy egyetlen döntésben van.
Sokkal gyakrabban a működés egészében.
Abban, amit megszoktunk.
Abban, amit már nem kérdőjelezünk meg.
És abban, amit valaki minden nap csendben helyrehoz.
Ezért született meg ez a könyv
Nem azért, hogy megmondja, hogyan kell tökéletes vállalkozást vagy szervezetet vezetni.
És nem azért, hogy kívülről ítélkezzen azok felett, akik egy működő rendszerért felelnek.
Hanem azért, hogy közelebbről megnézze azt a különös pontot, ahol egy szervezet már nem működik igazán jól –
de még mindig működik annyira, hogy minden maradhasson ugyanúgy.
Mert sokszor nem az összeomló rendszer a legnehezebben felismerhető.
Az összeomlóról mindenki tudja, hogy változtatni kell rajta.
Sokkal nehezebb észrevenni azt, amelyik napról napra teljesíti a feladatát, miközben csendben időt, energiát, pénzt és embereket fogyaszt.
A De hát így is működik. ebből a felismerésből született.
És abból a meggyőződésből, hogy attól, hogy valamit megszoktunk,
még nem biztos, hogy úgy is kell maradnia.